Vörösmarty Mihály: Az emberek (elemzés)
Tehát saját jobbágyaik fojtották vérbe a galíciai nemesek szabadságharcát, holott a szabadságharc a jobbágyok felszabadításáért is síkra szállt (a bécsi kormány gyűlöletkeltése, uszítása elvakította a jobbágyokat, akik nem látták át saját érdekeiket, és azok ellen fordultak, akik jót akartak nekik).
Ez az esemény nagy visszhangot kapott s felnyitotta a magyar nemesek szemét. Annál is inkább, mert Magyarországon is megvolt az esélye, hogy ilyesmi történjen. A nemzeti függetlenségért küzdő nemesség ugyanis egyre halogatta a jobbágykérdés megoldását.
Vörösmarty is felháborodott, és ez a fölháborodás szólal meg Az emberek c. versben, amely 1846-ban íródott. Tragikus hangulatú, elborzasztó hatású romantikus vers, amely egy fájdalmas, gyötrő kiáltásnak is beillik. Egész más hangnemben íródott, mint pl. a Gondolatok a könyvtárban (bár alapkérdése ugyanaz, csak itt a válasz pesszimistább).
A költő a galíciai parasztfelkelés eseményét egyetemes síkra emeli. Olyan általános érvényű üzenetet fogalmaz meg, amely túlmutat a konkrét eseményeken, és csak lazán kötődik az adott korhoz, az időhöz.
Nálunk is a társadalom ellentmondásai, a társadalmi osztályok közt feszülő kibékíthetetlen ellentét akadályozta a nemzeti kibontakozást és feszültséget okozott. A reformkor nagyjainak kétségbeesését vetítette a költő ki a teljes emberiség sorsára, történelmére. Tehát aktualitásból indul ki, de ez később csak ürügynek bizonyul arra, hogy kétségeit, bizonytalanságát megfogalmazza.
Vörösmarty felháborodott azon, hogy mi mindenre rá lehet venni az embert, milyen galádságokra. Nagy romantikus képekkel jeleníti meg a pusztítást, a gonoszságot és azt a kevés pozitívumot, ami van az emberben.
A cím a vers témáját jelöli meg, amely maga az ember. Az emberiséget társadalmi, politikai szempontból vizsgálja.
A szöveg tagolt, minden versszak teljes, lezárt egész, egyfajta dogma. Ugyanakkor az egyes versszakok összefüggnek egymással: mind láncszemek egy érvelésben, együtt kiadnak egy tételt. Ez a tétel emlékeztet minket Voltaire Candide-jának alapgondolatára, miszerint az emberiség története bűncselekmények sorozata...
A 7 hasonló felépítésű, jambikus sorokból álló versszakot számok szakítják el egymástól. A 7-es mitikus szám, amely a világ teljességét jelképezi (mivel Isten 7 nap alatt teremtette meg a világot).
A versszakok képei, témái ugyanakkor látszólag csak távoli kapcsolatban állnak egymással. Akárcsak Madáchnál Az ember tragédiájában, tézis és antitézis vív harcot, melyet nem követ szintézis (nincsen kiút).
A vers kompozíciója lefelé haladó: egyre mélyebbre zuhan a kilátástalanságba, a kiábrándulásba.
A lírai én az ember milyenségét, alaptulajdonságait próbálja értelmezni, mint Kölcsey Vanitatum vanitasa (csak más módon).
A lírai én a „világ” nevében beszél. Úgy viselkedik, mintha ő lenne a Föld maga („most a világ maga beszél”), vagy valaki, aki az egész Föld történetét látta, valaki, aki egy olyan tudás birtokosa, amely a világ egészét érinti, ezért közvetíteni tudja a Föld szavait.
Ezt érezzük is abból az időtlenségből, az ünnepélyes hangulatból, ami jellemzi a verset. Látomásszerűen tárul fel a világ történelme előttünk, miközben a természet mozdulatlanná dermed.
A vers címzettjei a T/2. személyben megszólított emberek. A vers szózatként is értelmezhető, mivel beszélője irracionális, Földön túli tudást oszt meg a megszólítottakkal, azaz az emberekkel („hallátok a mesét”). Ezt a beszédhelyzetet többször is megerősíti a költő.
De miért szólítja meg az embereket? A célja nem az, hogy felnyissa a szemüket, mivel a vers refrénje szerint erre nincs remény. Inkább szembesíteni akarja őket saját magukkal, természetükkel, jellemükkel, amit büntetésképpen tesz. A kinyilatkoztatás erejével beszél, és a refrén is prófétai hangvételű.
A lírai én szerint az emberiség története kudarcok, embertelenség, antihumánus bűnök sorozata, mivel maga az ember gonosz lény, „őrült sár”, „sárkányfog-vetemény”. A múltból indul ki és egészen a jelenig jut el, majd levonja a végkövetkeztetést, miszerint mindennek a pusztulás a vége.
Kimondja, hogy az egész világ értelmetlen, mivel az emberi természet gonosz, és akár háború van, akár béke, az ember minden tette pusztuláshoz vezet.
Akárki is uralkodott, birtokolta a hatalmat a történelem során, az eredmény mindig ugyanaz volt: a jó elbukott, a gonosz győzött, az ember pedig elpusztult vagy szenvedett.
Az ember tehát egyszerre gyilkos és áldozat, mivel egymásnak okozzák az emberek a szenvedést (mindenki szenved valaki miatt, és szenvedést okoz valaki másnak). Így a szenvedés megállítása reménytelen, soha nem lesz vége.
A költő nem külön nemzet fiairól beszél, hanem általánosságban az emberekről. Visszagondol arra, hogy minden korban a reménytelenség uralkodott.
A felütés kissé patetikus. A költő csendet parancsol, és az elemek emberfeletti, mégis emberi erejére hivatkozik (zápor és szél metaforája), így ragadja meg a figyelmünket különleges, szuggesztív erővel. Igazi kozmikus megszólalást jelez előre.
Az embernek vannak céljai, erényei, hite, de ezek nem tudják kirángatni ebből a reménytelenségből. Az emberiségnek vannak fölemelő idői, előrevivő idői, de újra és újra felüti a fejét a gonoszság, az irigység. Ezért a könnyzápor, a sóhaj.
Az atyák vétkeztek, emiatt hulltak el fiaik. Itt az atyák vétke az Ószövetségben leírt eredendő bűnt jelenti (tehát az emberiség ősi meséjét meséli a költő).
Bukott a jó, győzött a rossz, pusztított a vas. A pusztító erőkről, merényletről, a letaposásról szól a vers nagy része. Az emberen eluralkodik a fekete erő, a rossz, a galádság, s nincs remény a refrén szerint (a refrén az ismétlés sajátos változata, és az egyik legősibb formateremtő elv a költészetben.)
A negatívumok, lefelé húzó, fájdalmat okozó igék vannak nagy számban (bukott, pusztított, kérkedett, nyomaszt, hullottanak, vesztenek stb.). A költő mélyen átéli a tragédiát, és a kétségbeesésnek nincs feloldása.
Néhány jó dolgot, pozitívumot is megemlít a versben, pl. az 1. versszakban elhangzik: szellem, bűn, erény. De hiába a jó s a rossz, semmi nem viszi előre az emberiséget, mert alapvetően a gonoszság uralkodik az emberekben. Megjelenik két olyan szó, a szellem és az erény, amelyek pozitívumot hordoznak, de hiába, mert az emberek alapvetően gonoszak.
Az is pozitívum, hogy a megmaradt nép törvényt kér, s jöttek a dicsők, és hosszú béke van – a történelemből csak nagy korszakokat tekint át. Háborúk és béke váltja egymást. Törvényeket hoztak, majd eltiporták azokat.
Csupa képes beszéd pl. a 3. versszak: mi dús a föld, s emberkezek még dúsabbá teszik. Szellem s erény, a két pozitívum, s köztük a bűn, amely háttérbe szorítja a jókat. S hiába a jó is meg a bűn is, semmi nem viszi előre a világot.
Vannak pozitívumok tehát, de alapvetően a gonoszság uralkodik az emberekben. Az 5. versszak lefesti a hiányokat, pl. a szabadság hiányát, ez olyan teher rajtunk, amit nem önként vállaltunk, és ami nyomaszt.
A 7. versszakban hangzik el: „Az ember fáj a földnek”, ez tipikus Vörösmarty-kép. Előtte ilyet senki le nem írt. Az ember tesz minden rosszat a földnek és magának. Óriási kép, mindig, mindenkor.
Maga a refrén is negatívum (reménytelenség). 1. vszk: sóhajtás, nagy terű képek, 2. vszk: szél (nem egy kis szellő, hanem nagy szél) tombolt.
A Gondolatok a könyvtárban című versben az emberek testvérekként jelennek meg, itt viszont testvériség és szeretet helyett a „testvérgyűlölési átok” jelenik meg, szörnyű látomásként kísért a vers végén.
A józan ésszel nem az áldozni tudó szív egyesül, hanem a rosszakarat. Azt látjuk tehát, hogy Vörösmarty elvesztette hitét a felvilágosodás liberális eszméiben, sőt, az utópista szocializmus tanításai is hitelüket vesztették.
A fejlődés végeredménye nem „emberségre javulás” lesz, hanem gyűlölködés, és annak következtében valamiféle apokaliptikus pusztulás.
Megszólal a versben az ínség, a nyomor miatti panasz is, és a lengyel példa elrettentő tanulsága, a forradalomtól való rettegés is.
Vörösmarty felismeri, hogy ez a helyzet megváltoztathatatlan, hogy „minden hiábavaló”. Az utolsó versszakban már kétszer hangzik el a refrén: „Nincsen remény! nincsen remény!”
Nagyívű, felkavaró versről van szó, amely irodalmunk egyik legelkeseredettebb alkotása. A költő esélyt sem lát arra, hogy valaha lesz olyan jövő, amelyben nem lesz ínség, szolgaság, dögvész, és ahol nem pusztulnak el emberek nap mint nap őrült szenvedések közepette.
Részletesebb elemzés ITT.
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
