Kölcsey Ferenc: Vanitatum vanitas (elemzés)
A cím egy latin kifejezés, azt jelenti: „hiúságok hiúsága” (fokozás és figura etymologica található benne), vagyis ennél nagyobb hiúság már nincs. Ez idézet a Szentírás ószövetségi részéből, a Prédikátor könyvéből, melyet Salamon királynak tulajdonítanak.
Bölcs Salamon tanító jellegű, bölcseleti könyvének központi kérdése a gondviseléshit és a valóságos emberi tapasztalatok közti feszültség. Állandóan visszatérő tanulsága az, hogy a földön minden hiábavaló, hiúság és csalóka látszat csupán.
Semmi sem nagy, semmi sem értékes, semmi sem igazán jelentős vagy fontos dolog: se a tudomány, se a gazdagság, se a szerelem, se maga az élet nem egy nagy durranás. A halál úgyis elvisz, és mindenkit egyformán elvisz, legyen bölcs vagy bolond, gazdag vagy szegény, állat vagy ember.
A Vanitatum vanitas az önmegszólító verstípusba tartozik. Rendkívül pesszimista vers, ami tele van hiábavalóságot kifejező képekkel. Hangneme keserű, szarkasztikus. A teljes reménytelenség hangján szól.
Fő gondolata az, hogy a világon semminek nincs haszna, értelme. Bármilyen területét nézzük az életnek, mindenhol csak a hiúság, ripacskodás, nagyzolás tűnik fel, ami mögött igazi érdem nincs. Semmilyen erőfeszítésnek nincs értelme, akármilyen nagyra törő is, mert úgysem tudunk semmi értékeset hozzátenni a világhoz: nagynak hitt eredményeink, teljesítményünk csepp a tengerben és a nagy egészhez mérve semmit nem ér. Nemcsak tetteinknek, de egész életünknek semmi jelentősége nincs.
Általánosan elfogadott, értéknek tartott emberi teljesítményeket, erkölcsi eszményeket, történelmi eredményeket tekint semmisnek. Ez a leértékelés, lekicsinylés nem tragikus, csak ironikus hatású. A már-már humoros gesztust keserű belső vívódás előzte meg. Maga a költő szenved legjobban saját ideáljainak szétrombolásakor.
A vers tanító jellegű bölcseleti költemény. Kölcsey rendkívül következetes, logikus gondolatmenetet épít fel.
A vers nyolc versszakból áll, minden versszak nyolcsoros, és szótagszáma is 8 és 7 szótag (8-7-8-7-8-8-7-7). Kis Himfy-strófának nevezzük ezt a strófaszerkezetet, ami a Himfy-strófa rövidebb, nyolcsoros változata. Verselése szimultán, időmértékes és ütemhangsúlyos, rímei kereszt-és páros rímek (a b a b c c d d).
Szerkezete:
- 1., 9., 10. strófa: tanulság. – Minden hiábavaló, felesleges. Bölcsen, lelki nyugalommal, mindenen felülemelkedve, fölényesen kell szemlélni a világot.
- 2., 7., 8. strófa: emberi élet, földi lét. – Itt a metaforák képi síkja csupa anyagtalan, elomló, semmivé foszló fogalmakhoz tapad: tünemény, pára, buborék, szivárvány, holdvilág, füst, fuvallat, illat stb. Ez jelzi, hogy minden csak egy pillanatig tart, szétpattanó buborékhoz hasonlít. A föld is, a természeti jelenségek is, maga a történelem is, és az emberi élet is. A halál elvisz, és a „halhatatlanság” (a halál utáni hírnév) is csak egy percnyi káprázat, öncsalás.
- 3., 4., 5., 6. strófa: a történelem kiemelkedő alakjai jelennek meg. – Kölcsey a nevetségesség szintjére szállítja le a nagy embereket és tetteiket, mindezt önmarcangoló fájdalommal teszi (hiszen saját szent példaképeiről van szó, nagy ideáljairól, akikért rajongott).
Egy-egy felértékelő jelzős szerkezet mutatja korábbi rajongását (Nagy Sándor „csillogó pályája”, Mátyás „dicső csatázási”, Zrínyi Miklós „szent pora”), aztán gunyoros csapást mér mindezekre. Így tagadja meg saját korábbi vezérelveit, hiszen Kölcsey „ez erkölcsiségnek szinte a szentségig menő rajongója volt”. Rendszerint a strófák utolsó sorában hangzik el a legerőteljesebb megsemmisítő ítélet.
Strófánkénti értelmezés:
Az 1. versszakban a beszélő felhívja a figyelmet a Salamon király által tanított bölcsességre: „Minden épül hitványságon...”, „Mind csak hiábavaló.” A költő nem a maga nevében szólal meg (kivéve az első 4 sor kesernyés, ironikus felszólítását): Salamon király szerepét veszi magára. E mögül a pajzs vagy álarc mögül méri fel az élet, a természet, a történelem, a kultúra területeit.
Az 1. strófa összefoglal, s előrevetíti a tanulságot, melyet majd a záró 2 versszak megismétel, s levonja a kiábrándító végkövetkeztetést, megfogalmazza a megfelelő emberi magatartást (egykedvűség, nyugalom, közöny, megvetés a világ dolgai iránt).
A 2. versszakban az egész földet egy kis hangyafészeknek nevezi: a hangyafészek jelentéktelen, kicsike, lábbal eltaposható dolog. Az ember számára a hangyafészek egy kis léptékű semmi.
Még a természeti katasztrófáknak, viharoknak sincs jelentőségük: az is „csak méhdongás s bolygó fény”. Egy más dimenzióban gondolkodva mind tűnő, semminek látszó jelenések azok, amiket mi villámnak, dörgő vésznek látunk.
A 3. strófa az emberi történelem legnagyobb hódítóit hozza fel példaként (Mátyás, Nagy Sándor, Napóleon), akiknek hódításai hamar elvesztek, győzelmeik valójában értelmetlenek és céltalanok voltak. Kölcsey ellentétek sorával érzékelteti jelentéktelenségüket: mind csak annyit ért, mint egy nyúlvadászat, vagy egy kakasviadal. Ezzel lefokozza, kisszerűvé is teszi a dicsőségesnek tartott haditetteket.
A 4. strófa azt állítja, hogy a virtus (erény) és a lélek nemes érzelmei (a fennkölt érzelmek, pl. hűség, lojalitás, emberi nagyság iránti tisztelet, stb.) csupán élettani jelenségek. Minden emberi szenvedély, minden nemes ügyért való fellángolás csak pillanatnyi elmezavar, lázas állapot, vértolulás következménye.
Az 5. versszakban a beszélő elvet mindenféle tudományt, s a gondolkodás (filozófia, bölcselet, természettudomány) hőseit leminősíti.
A tudományokról azt mondja, „kártyavár és légállítvány”, nem egyéb, mint rendbe fűzött tudatlanság. A kártyavárnak elég csak egy fuvallat és összedől, a légállítvány pedig nem is létezik.
Valójában nem tudunk semmit, csak okoskodunk, mondja Kölcsey. A tudomány „bölcselkedő oktalanság” (ez egyébként oxymoron, két egymást kizáró ellentét jelenik meg a szószerkezetben). Nem bölcs, hanem csak bölcselkedő, okoskodó.
A 6. versszak a művészetek (költészet, szobrászat) által létrehozott szépségeket tagadja.
Ezután elvont fogalmak kerülnek sorra, a beszélő megsemmisítő ítéletet mond minden általános emberi értékről: élet, szenvedély, hit, remény, boldogság, balsors, világ, halál, hírnév, halhatatlanság. Mindent leszól, lefokoz.
A 7. versszakban azt mondja el, hogy egész életünk egy körforgás: „kezdet és vég egymást éri”. Az élet tehát értelmetlen, cél és eredmény nélküli körforgás.
Mindenfajta szenvedélyről is úgy tartja, csak „lepkeszárny fergetege”: a lepkeszárny törékeny, a fergeteg pedig nagy, súlyos mozgást mutat. Szenvedélyünket mi nagynak érezzük, de valójában csak lepkeszárny, törékeny és múlékony, semmi jelentősége nincs.
Hiábavalóságot fejez ki pl. a 8. versszakban a „holdvilág csak boldogságunk” kép is. A holdvilág a hiábavalóság szinonimája, mert rövid ideig világít, haloványabb, mint a Nap. A fénye látszat csak. Tehát amikor boldognak hisszük magunkat, az is pillanatnyi állapot, röpke érzékcsalódás (amikor nem vagyunk tudatában a kiábrándító valóságnak).
„Füst a balsors, mely elszáll”: a füst mást is jelenthet, lehetne jelzés is (más szövegekben), de itt a mulandóság szimbóluma, mivel légnemű, illékony, eltűnik, rövid ideig tart. Kölcsey arra utal vele, hogy a balsors, balszerencse sem olyan végzetes dolog, csak az ember nagyítja fel, és az is elmúlik egyszer. Az ember túldimenzionálja, túlfokozza, túlbeszéli.
Még a halál is csak egy fuvallat: minden embert egyformán elvisz, aztán újak születnek. Senki sem lehet igazán halhatatlan: az élet hamar elszáll, és semmi nem marad utánunk, még emlékezni se fognak ránk, mert a hírnév is csak olyan, mint az illat: megfoghatatlan, tűnő, mulandó dolog.
Nagyobb dimenzióból nézve még a történelem se több, mint egy sóhajtás: „egy ezred egy buborék”, még az évezredek is tünékenyek, mulandóak. A buborék egy pillanat alatt szétpukkan, ezer év is csak egy ilyen pillanat. Mert hol van ma már Nagy Sándor, Attila vagy Napóleon dicsősége?
Meglehetősen lesújtó véleményt mond tehát Kölcsey még a nagy teljesítményekről is, ezért aztán nagyon lehangoló a vers.
Mit tanácsol hát a költő? „Ne gondolj a világgal”, azaz ne foglalkozz vele, ne keresd a boldogságot, ne örülj semminek, de ne is bánkódj semmi miatt, mert úgyis minden elmúlik, úgyis minden tünékeny és hiábavaló.
„Légy, mint szikla, rendületlen, tompa, nyugodt, érezetlen”. Az élet dolgai hatással vannak ránk, de érzelmeinket ne mutassuk ki: maradjunk szenvtelenek. „Bölcs az, mindent ki megvet”, írja inverzióval (fordított szósorrenddel), ami egy retorikai fogás.
Egyszóval a sztoikus magatartáseszményt, a bölcs nyugalmat állítja elénk példaként, szerinte a rendíthetetlen, érzéketlen, szenvtelen attitűd az egyetlen ésszerű magatartás a világ hitványságával szemben. A „tompa, nyúgodt, érezetlen” lelkiállapot, a lelki nyugalom, a belső csend akkor teremthető meg, ha az embernek sikerül felülemelkednie mindenen és mindent fölényes megvetéssel szemlélnie.
Az érzelemmentes, indulatmentes, szemlélődő életre tanít Kölcsey. Nézz magad körül, lásd meg a dolgokat, de ne remélj, ne aggódj, ne örülj semminek, ezt hívják sztoikus filozófiának. Az ember akkor jut el erre a gondolatra, amikor valami nagy csalódás éri. Kölcsey esetében talán az történt, hogy rádöbbent arra, hogy az ideálok világa nem pótolja a való életet.
A történeti és létértékek bírálata után így hull le a salamoni álarc. Kölcsey olyasmit tanácsol, amire ő maga is képtelen volt. Mert ha képes lett volna, akkor nem érezte volna szükségét a vers megírásának (az ilyen verset a keserűség szüli).
Részletesebb elemzés ITT.
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
