Vörösmarty Mihály: Gondolatok a könyvtárban (elemzés)
A reformkor a magyar és a közép-kelet-európai régiókban a nemzetté váló öntudat, a független, szabad országot akaró nemzetek korszaka. Ezek a nemzetek társadalmi, gazdasági, politikai változtatásokkal, reformok útján (törvényesen és békésen) akarnak szabad országgá válni.
Tehát megjelent az igény a társadalmi, gazdasági, politikai változásokra. Igen ám, de a bécsi udvar feloszlatta az országgyűlést és kizárta a magyarokat a kormányzásból.
Az ekkor élő nagy nevű nemesi gárda (Kölcsey, Wesselényi stb.) szívén viselte az ország sorsát, és kialakult egy nagy vita: reformok útján (törvényesen és békésen) váljunk szabad országgá vagy forradalom útján érjük-e el a változásokat, a szabadságot? Petőfi a forradalom, Vörösmarty a reformok híve volt.
De Vörösmarty nemcsak a magyarság problémáiról, történelméről stb. gondolkodott, hanem a népek, az egész emberiség kultúrájáról, gyökereiről is. Indulatos, szenvedélyes költő volt. Jellegzetesek munkáiban a sötét színek.
Tele vannak a művei romantikus jegyekkel, alkata vívódó, de közéleti is, költészete politikusabb jellegű. Látomásos líra jellemzi: a filozofikusság látomásos, gigantikus képekben jelenik meg.
A Gondolatok a könyvtárban 1844 végén keletkezett. Ez az év arról nevezetes, hogy 1844-ben lett a magyar nyelv törvényesen az ország egyetlen hivatalos nyelve.
A vers ötös és hatodfeles jambusokból áll. Bölcseleti, filozofikus, gondolati költemény, hatalmas filozófiai elmélkedés, egyetlen kínlódó monológ, tele vívódással, kétségbeeséssel.
Tömör, tömény gondolatiság jellemzi; hangulata nagyon tömény, hullámzó, szinte rapszodikus (rapszódia: zaklatott menetű, nagy érzelmi amplitúdójú költemény; amplitúdó: a kiterjedés végső határa, amit érzelemre is lehet érteni).
Kozmikus arányokban jelennek meg a képek. A nemzetről való gondolkodás az egész emberiség egyetemes fejlődésének képébe van ágyazva. Filozofikus.
Figyeljük meg a szélsőségességet, az ellentéteket, a kérdéseket és a válaszokat a műben! Az ellentétek megjelennek irányban, időben, szóhasználatban, pozitív és negatív minőségben, értékes és értéktelen, kicsi és nagy, színek stb. Megdöbbentő ellentétek vannak a versben, pl. „erény a lapon” – „mely egykor zsivány ruhája volt”, „ártatlanság” – „dühös bujának pongyoláján”.
A vers rapszodikus karakterű: szélsőséges érzelmek nyilvánulnak meg benne. Először vádaskodik a beszélő, aztán visszavonja, amit mondott. Remény és mély pesszimizmus is megjelenik a műben, sötét, mély gondolatok és derűs gondolatok is.
A cím egy helyzetmegjelölés. A könyvtár a hűvös, az elzárt, a csöndes hely, az elvonultság, a tudományok, a művészetek tárháza. A gondolatok itt tág teret kapnak, nincs ami határt szabjon nekik.
A Gondolatok a könyvtárban szerkezetileg 3 egységre bontható, ugyanis három nagy kérdés merül fel a versben és a mű ezek köré építkezik.
Az 1. kérdés: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” A válasz nem. Mert a könyvek sok tudást tartalmaznak, de mire vannak nyomtatva a könyvek? Ma papírra, de régen nyomorultak, lotyók rongyaira, vászonra írtak. Micsoda ellentét, hogy a tudósok gondolatai ilyen hordozón jelennek meg!
A válasz tehát azért nem, mert bár a könyvek nemes, emelkedett gondolatokat, szép eszméket tartalmaznak, de ezeket megcáfolja az a rongy, amelyből papírjuk készül, és amely bűnökről, nyomorról, gonosztevőkről, zsarnokokról, lázadókról, őrültekről vall. Ez az ellentmondás kergeti olyan kétségbeesésbe a költőt, hogy felkiált: „Irtózatos hazudság mindenütt!”
A sok tudás, ami a könyvtárban fel van halmozva, nem menti meg az emberiséget a fájdalomtól, a gyötrelemtől, figyelmeztet Vörösmarty. Csak nagyon keveseknek van jó sora, és a népek milliói nyomorognak, kétségbeesés közepette élnek.
Ezen a földön mindenki boldogtalan. Sok millió ember azért boldogtalan, mert nyomorognia kell, az a néhány ezer pedig, aki nem nyomorog, azért, mert fél a nyomorban élő többség lázadásától, a forradalomtól.
Ha „istenésszel” és „angyalérzelemmel” rendelkeznének a jólétben élő kevesek, akkor lemondanának kivételes helyzetükről, belátnák, hogy embertelen dolog kizsákmányolni a milliókat. A felháborodott költő a könyvektől, a tudománytól kéri számon a haladást, a milliók boldogságát: „De hát hol a könyv, mely célhoz vezet?”
A 2. kérdés: De akkor mit csináljunk, égessük el a könyveket? „De hát ledöntsük, a mit ezredek / Ész napvilága mellett dolgozának?”
Mindezt egy költő kérdezi, akinek az a hivatása, a foglalkozása, hogy könyveket ír! El lehet képzelni, milyen fájdalom juttathatta eddig a gondolatig! Milyen szörnyű kétségbeesés lehetett, amely miatt felteszi a kérdést: ha a könyvek nem érték el céljukat, ha a bölcsek és a költők művei hiábavalóak, akkor égessük el máglyán mindet, jókat és rosszakat is?
A válasz ismét nem. A nép boldogságáért küzdő írókat nem szabad a hitványakkal együtt máglyára vetni.
Ezután fordulat következik: Vörösmarty nem nyugszik bele a pesszimista végkövetkeztetésbe. Próbál felülkerekedni kétségein, és megcáfolja korábbi érveit.
Néven nem nevezve utal az Egyesült Államokra, ahol akkor már (a történelemben először) törvénybe iktatták az emberi jogokat. Azonban ott is csak a fehérekre vonatkoznak a jogok, a feketéket szíjjal ostorozzák. A technikai haladás, a kapitalizmus sem a milliók boldogságát segítette elő, hanem csak a nyomort mélyítette el.
A rabszolgaság miatti keserűség azonban nem korlátozza Vörösmarty hinni akarását, bizakodását, amit „mégis-remény”-nek nevez a szakirodalom.
A lírai én bizakodni próbál, hogy egy „újabb szellem kezd felküzdeni... a lelkeken” és uralkodni fog az „igazság, szeretet”.
A kor utópista szocialistái úgy gondolták, hogy a műveltség egy magas szintjén az osztályharc megszűnik, mert az emberek maguktól belátják az értelmetlenségét, és az igazság, a szeretet fog uralkodni, kialakul az igazságos emberi világ. A műveltség hordozója a könyv, ezért elmélkedik Vörösmarty arról, hogy jobbá teszik-e a könyvek az emberek sorsát, megy-e általuk a világ előre.
Viszik-e hát előre a könyvek a világot? – A válasz: igen, mert a könyvek révén az ideák elterjednek, a könyvek irányt mutatnak, mint a fény, a napvilág. A könyvekben megörökített gondolatok irányítják az embert („Egy új irány tör át a lelkeken: / A nyers fajokba tisztább érzeményt / S gyümölcsözőbb eszméket oltani”).
Vagyoni egyenlőségről nem beszél, de arról igen, hogy egyfajta testvériség létrejöhet: a milliók nem egymás ellenségei, hanem testvérei lesznek.
Viszik-e hát előre a könyvek a világot? – A válasz: igen, de ez ironikus válasz, amely valójában tagadást, nemet jelent. Csak azért ment előrébb a világ, hogy a bölcsek még bölcsebbek, a gazdagok még gazdagabbak, a buták pedig még butábbak, a szegények még szegényebbek legyenek.
Építsünk egy új Bábelt, törjünk a csillagok, az ég felé – Bábel tornyának szimbólumával sejteti a küzdelmek végeredményét: a töretlen és folyamatos fejlődés helyett az örök körforgást: „Ez hát a sors és nincs vég semmiben?. Vagyis nem megy a világ előre, csak körforgás van, az emberiség története körforgásszerű: mindig újratermelődik a reménytelenség, a kétségbeesés.
Tehát bár a költő szembefordul korábbi pesszimista hozzáállásával, igazán hinni mégsem tud: a Bábel-torony újra meg újra összeomlik, az előrehaladást törvényszerűen hanyatlás követi. Ha el is érünk egy fejlett társadalmi rendet, ez a civilizáció, amit felépítünk, össze fog omlani, és akkor kezdhetünk mindent elölről.
Abba is hagyja a milliók nyomorán való töprengést, és leszűkíti a kérdést az egyén tennivalójára, amely már egy erkölcsi tanítás:
A 3. kérdés: „Mi dolgunk a világon?” A válasz: az egyén feladata a helytállás, a küzdés (ugyanazt a végső választ adja tehát a lét értelmének nagy kérdésére, mint Madách): „küzdeni, / Erőnk szerint a legnemesbekért.” Küzdeni, hogy a számos milliók egymás testvérei legyenek. Küzdeni kell a legnemesebb célokért, a legszebb dolgokért. Itt ódai magaslatokba emelkedik a vers.
A jobb felé törekvés a cél – maga a jó mindenkinek soha nem adatik meg, de mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy a jobb felé törjön. Ez tehát az élet célja, ez teheti boldoggá az egyes embert is. A boldogságkeresés motívuma, amely Vörösmarty költészetében újra meg újra visszatér, itt nyer végső választ.
A nemzet jobb jövőjéért kell munkálkodnunk, akkor nem hiába töltjük el életünket. Ámbár Vörösmartynál a nemzetről való gondolkodás az egész emberiség egyetemes fejlődésének képébe van ágyazva. Azaz a nagy emberi kérdések részévé teszi a nemzeti kérdést. Úgy szolgálhatjuk legjobban az emberiséget, ha a saját hazánk felemelkedésén dolgozunk. Vagyis konkrétan a hazafiság ad értelmet az életünknek. Ezt tudatosítja Kölcsey is a Parainesisben.
A vers a kétség örvényein át elvezet a bizakodás magaslatára. Vörösmarty ekkor még le tudta győzni a kételyeket, győzött az optimizmus, pedig hite már megrendült a felvilágosodásban, csalódott a fejlett polgári társadalmakban, félt a nyomorgó tömegek véres bosszújától. A nemzeti felemelkedés és a hazafiasság programja azonban még reményt adott.
Részletes elemzés ITT.
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
