Vörösmarty Mihály: Szózat (elemzés)
Az országgyűlés siralmas befejezése után kenyértörésre került sor a bécsi udvar és a nemzet között. Az ellenzék vezérét, Wesselényi Miklóst perbe fogták, Kossuth Lajost letartóztatták.
Ekkoriban kockázatos volt a nemzeti függetlenség ügyét támogatni, az emberek félelemben éltek. A kilátástalanság és elkeseredés közepette buzdításra, reményre volt szüksége a nemzetnek.
Ez a történelmi helyzet és a nemzet sorsáért való aggódás hívta életre Vörösmarty versét, a Szózatot, amelyben hűséget és hazaszeretetet követel a magyaroktól.
A mű ún. jelképvers. Tartalma és a korban betöltött szerepe, jelentősége miatt afféle nemzeti jelképpé vált.
A vers legfontosabb üzenete a hazaféltés (nem véletlenül a „hazádnak” a költemény legelső szava). Állítólag a „rendületlenül” szót hetekig kereste a költő (ez tudós szerkesztésre vall).
A vers műfaja hazafias (vagy közéleti, közösségi) óda. A cím jelentése: ünnepélyes, buzdító beszéd. A szózat mint műfaj egyfajta felhívás, kiáltvány, szónoklat; ez a szó tehát nemcsak verscím, hanem egy műfajt is jelöl.
Keretes szerkezetű: az első és az utolsó két versszak a keret.
A vers 3 részre tagolódik:
1. az első rész (1-2. strófa) és a harmadik rész (13-14. strófa) a keret, amelyben a költő megszólítja a magyar embereket, hangvétele költői, magasztos.
Ez a föld, a haza földje az, amely óv, ápol és eltakar, mondja a költő, majd kitágul a perspektíva: a világon ezen kívül nincsen számodra hely. Akár jó, akár rossz itt a sorsod, itt kell élned, és itt kell meghalnod is.
A magyar ember csak itt lehet otthon. A haza befogad, a nagyvilág kizár. Ez a leghatásosabb érv a haza iránti hűség mellett.
A költő ellentétes képeket használ: bölcső-sír, élet-halál, nagyvilág-itt
2. a második rész a közbezárt rész, a 3-12. strófa, mely idősíkokra bontható fel.
A 3-5. versszak, a múltról, a gyökerekről szól. Ez a haza, itt gyökerezik a múlt, az egyes emberek múltja. Itt küzdöttek a legnagyobb magyar hősök, ezért a földért.
Felidézi történelmünk dicsőséges pillanatait (honfoglalás, Árpád és Hunyadi harcai) és áldozatos honvédő háborúit (Rákóczi szabadságharc). Ha mi nem vagyunk hűek a hazához, akkor az őseink hiába ontották érte a vérüket.
A 6. versszak vált át a jelenbe: ha kevesebben vagyunk is, megmaradtunk a sok hányattatás ellenére.
A 7. versszaktól már nemcsak a magyarokhoz szól a vers, hanem az egész világhoz. A magyar nép ugyanis ezredéves szenvedésével, a vereségek, bukások ellenére való megmaradásával kiérdemelte az egész világ szolidaritását.
Innentől egy másik idősík, a jövő dominál, de múlt és jelen is szerepel egy-egy utalásban.
A 8-9. versszak bizakodó, biztatni próbál, de a 10-12. versszakban a nemzethalál gondolata is fölvetődik. Lehet, hogy jobb kor köszönt ránk, de az is lehet, hogy a teljes pusztulás.
A jobb kort Vörösmarty nem láttatja vizuálisan, de a nemzethalált igen (ez a lehetőség jobban izgatta a fantáziáját): szemünk elé idézi a vérben ázó ország képét, az egész nemzetet elnyelő iszonyatos sírgödröt, a gyászoló milliókat.
Kölcseynél a Zrínyi második énekében a világ közönyösen szemléli a magyarok pusztulását, sőt, örül neki; Vörösmartynál a Szózatban más népek megkönnyezik a magyarság pusztulását.
A 19. században a nemzethalál valóságos rögeszméje volt a hazát féltő értelmiségieknek. Ezt a jelenséget sokszor a „herderi jóslattal” szokták kapcsolatba hozni.
Herder német filozófus szerint a nemzetek történelme olyan, mint az egyes emberek élete: születnek, élnek, meghalnak. A gyenge és megöregedett nemzetek, mint amilyen szerinte a magyar, hamarosan el fognak tűnni.
Azt írta, a magyarok Magyarországon kevesebben vannak, mint a másmilyen nemzetiségek (szlávok, németek, románok), ezért nyelvükkel és kultúrájukkal együtt párszáz év alatt el fognak tűnni. Ezt 1791-ben jósolta meg, és a magyar szellemi életben nagy felfordulást okozott vele.
Vörösmarty erre a jóslatra utal, amikor történelmi „átoksúly”-ról beszél. Ez az átok már a Himnuszban is megjelenik, de van egy fontos különbség a Himnuszhoz képest. A Szózat a romantika aktív irányzatát képviseli: nem Istenhez imádkozik, hanem a nemzetet szólítja meg. Nem arra buzdítja az embereket, hogy imádkozzanak, és várják a csodát, hanem tettekre, kemény küzdelemre szólítja fel őket a kegyetlen sorssal szemben.
Kölcsey és Berzsenyi műveiben a nemzethalál a magyarság erkölcsi romlása miatt következik be. Ezzel ellentétben Vörösmartynál a sors okozza. A magyarság aktívan szembeszáll a végzettel és áldozatokat vállal a jövőért, de ez a jövő összhangban áll a történelmi múlt tapasztalataival, így nem lehet más, csak a nemzethalál.
A „nagyszerű” szó a korabeli magyar nyelvben „hatalmas”-t, „egyetemes”-t jelentett, nagyszerű halálon tehát azt kell érteni, hogy az egész nemzetre vonatkozik (később az utókor hősi halálként értelmezte).
A nemzethalál vízió jóslatnak tévedés lett volna, de mint társadalmi ellentmondások végiggondolásával kialakított történelmi alternatívának volt realitása.
A vers ezen a mélyponton fejeződik be (a költő valószínűleg a hatás kedvéért fejezi be itt).
3. a harmadik rész az utolsó 2 versszak, ahol kicsit másképp tér vissza az első kettő: a felszólító „légy” ige kerül előre, ezáltal az erkölcsi parancs a végén még hangsúlyosabb lesz.
A „sír” szó helyett a zárlatban az „elbukál” szerepel: az elbukik ige a halál mellett a vereséget is jelenti. Emiatt szorosabb a kapcsolat a haza és a megszólított (a magyar nemzet) között. Tehát „ha elbukál” (azaz a megmaradásért való küzdelemben kudarcot vallunk), akkor a haza földje fog magába fogadni és ad nyughelyet.
A vers 14 versszakból áll, a strófák 4 sorosak. Jambikus lüktetésű sorokból áll, négyes és hármas jambusokat látunk, szótagszáma 8-6-8-6, rímei félrímek (x a x a). Ez a skót balladaforma.
Vörösmarty nagyívű képeket használ, érződik benne a kozmikus, a nagy metaforák iránti igény.
A vers az Aurora c. almanachban jelent meg 1837-ben. Egressy Béni zenésítette meg 1843-ban.
Részletes elemzés ITT olvasható.
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
