Kölcsey Ferenc: Zrínyi dala (elemzés)
A versben Kölcsey Zrínyi Miklós szerepébe helyezkedik bele, mert Zrínyi alakján keresztül el tudta mondani a nemzetet féltő aggodalmait. Zrínyi hős volt. A hős másokért, a nemzetért harcol, ezért a reformkorban különösen fontossá váltak a magyar történelem hősei. A vers komor, sötét hangulata jól jelzi Kölcsey vívódásait.
Két Zrínyi Miklós is volt a magyar történelemben, s a névazonosság miatt nehéz eldönteni, Kölcsey melyikre gondolt. Zrínyi (a költő) a 17. században élt, dédapja (a hadvezér Zrínyi) a 16. században. Kölcsey valószínűleg a dédapára gondolt, aki Szigetvárt védte a török ellen, bár a költő-hadvezér Zrínyi irodalmi példaképe volt és tanulmányt is írt róla, így az sem kizárt, hogy ő szerepel a versben.
A műben lírai párbeszédet folytat a két szereplő, ez a dialógus-jelleg egy retorikai fogás (Vergilius pásztorkölteménye is kérdés-felelet formájú).
Viszont a szerepek nem egyértelműek a versben: nem tudni, hogy a vers vajon a Vándor és Zrínyi párbeszéde-e, vagy ha maga Zrínyi a Vándor, akkor kivel beszélget.
A kérdező (a Vándor) személyére vonatkozóan többféle értelmezés is lehetséges:
- a kérdező, aki Vándorként van megnevezve, azonos Zrínyivel, aki a magyarság múltbéli értékeit keresi a jelenben. Mintha messziről, az időből Zrínyi lelke, szelleme számon kérné az utódoktól, hogy hol van a hősi áldozat.
- a kérdező személy az idő vándora, aki időutazásai révén ismeri a magyarok múltbeli értékeit, s ezeket keresi a jelenben, s kéri számon Zrínyin (az érzelmi hőfok miatt egyébként valószínű, hogy a kérdező is magyar)
- a Vándor nem időutazó, hanem csak egyszerű vándor, egy messziről érkezett idegen, aki nem ismeri a mai magyarokat, csak régi dicsőségükről hallott, és most keresi azt a nemzetet, amit híre alapján elképzelt. A valóság azonban egész más.
A válaszadó személyére vonatkozóan nincs a szövegben utalás, kétféle értelmezés is lehetséges:
- egy, a jelenben élő személy (költő-politikus) adja a válaszokat a Vándor-Zrínyinek
- Zrínyi adja a válaszokat a Vándornak (ez esetben Zrínyit egy időn kívül/felül álló lélekként, szellemként kell feltételeznünk, aki nemcsak a múltbeli, de a jelenbeli állapotokat is ismeri). Vagyis Kölcsey Zrínyi nevében felel a Vándor kérdéseire (ezt a nézetet vallja pl. Szauder József).
De még az is lehetséges, hogy a kérdező és a válaszadó ugyanaz a személy, azaz Zrínyi (aki egyben a Vándor is) adja a válaszokat saját kérdéseire (belső vita).
Zrínyire természetesen nincs utalás a szövegben, csak a cím miatt feltételezzük, hogy az egyik szereplőnek Zrínyinek kell lennie. De ha eltekintünk a címtől (amely úgyis később keletkezett, mint a vers), és nem próbáljuk se a kérdezőt, se a válaszadót azonosítani Zrínyivel, akkor egyszerűen a Vándor beszélget valakivel a magyarok közül (a lírai énnel). Ez lehetett Kölcsey eredeti elképzelése.
A kérdező és a válaszoló személy persze valójában azonos: Kölcsey, aki beleéli magát mind a válaszadó, mind a Vándor szerepébe. A kérdés és felelet tehát egy belső vita.
A vers kérdéssel kezdődik: hol van a hon, amit Árpád elfoglalt? Ez a hon híres volt, s fiaiban hazaszeretetet ébresztett, akik ha távol voltak a hazától, szerelemmel, vágyakozással gondoltak rá, vágytak haza.
Az 1. strófa egy számon kérő, kérdező versszak, melyben vád is megfogalmazódik: „hol van a hon?” - ha keresni kell, akkor nem egyértelmű.
A 2. versszak válaszol a kérdésekre és vádakat fogalmaz meg. Itt a hon, de nem olyan, mint a régi. Kietlen pusztaság, üres, sivár. Nem olyan szent, hős haza, mint a régi volt, többé már nem győztes ország, s lakóiban, fiaiban nem gyújt hazaszeretet. Nincs, ami emelje a keblet, az érzéseket magasztossá tegye.
Jégkebel: hideg, rideg, fásult, kiégett, nincsenek benne emelkedett érzések.
Szembesíti a múltat a jelennel --> időszembesítő vers.
A páratlan versszakok kérdeznek, a hősi múltat, a példaképeket kérik számon – Zrínyi kéri számon a jelentől a múltat.
A páros versszakok felelnek, a jelen kietlenségét, a honszeretet elmúlását, kiégését, fásult ifjakat, nemzedéket, kedvtelenséget, győzelemnélküliséget, győzelmes csaták hiányát fogalmazzák meg.
A válaszokban a kérdések pozitív fogalmai negatív fogalmakra cserélődnek, pl. bérc – völgy, szent föld – pusztaság, vár – omladék, dicső nép – korcs faj. A Himnusz 7. versszakának részletes kibontása is lehetne akár a vers.
A múltat olyan tulajdonnevek idézik fel, amikről rögtön eszünkbe jut valami, pl. Árpád nevéről a honfoglalás, Szondi nevéről a hősiesség. A hazaszeretetet Kölcsey azzal érzékelteti, hogy a régi magyarok még Kalüpszó nimfa szerelméért cserébe se hagyták volna el a hazájukat.
A Vándor utolsó kérdése (hol a nép?) arra vonatkozik, él-e még egyáltalán a magyarság (a „nép” szó Kölcseynél az egész magyar társadalmat jelenti, nemcsak a nemességet).
Erre a válaszadó stílust vált és rászól a Vándorra: „Vándor, állj meg!” Rászól, hogy ne kérdezzen többet. Itt már ugyanolyan érzelmi hőfokon, indulatosan beszél, mint amilyen indulattal a kérdező tette fel kérdéseit (azonosul a Vándor lelkiállapotával). Ez a vers tetőpontja, gondolatilag azonban a mélypontja.
Elhangzik a végső ítélet a nemzethalálról: a régi dicső nép „Névben él csak, többé nincs jelen.” Vagyis a magyarságnak nincs jövője, sorsa a pusztulás. Ezt sugallja a megszólítás is („Vándor, állj meg!”), amit görög sírfeliratokon alkalmaztak.
Az utolsó strófa különösen nyomasztó, mivel azt mondja, a dicső nép halott, hiszen akik ma itt élnek, azok már csak nevükben magyarok: korcs faj lett a magyar (erkölcsi értelemben), az egymást követő nemzedékek egyre rosszabbak. A magyarság romlásának, elkorcsosulásának gondolata nemcsak Kölcseynél jelenik meg, hanem pl. Berzsenyi A magyarokhoz I. c. versében is.
Kölcsey semmi reményt nem lát a magyarság számára, teljesen borús és pesszimista a vers.
Részletes elemzés: ITT.
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
