Vörösmarty Mihály: Előszó (elemzés)
Világos után sikerült az osztrákoknak megfélemlíteniük az országot, ugyanis az addigi progresszív (=előre mutató, előre vivő) erők vezetőit kivégezték vagy menekülésre kényszerítették. Meneküljenek, de hova? Belső emigrációba vonultak a művészek, sokan kényszerből bujkáltak valamilyen politikai ok miatt, saját hazájukon belül kellett félreállniuk, leplezniük magukat, bujdosniuk.
Vörösmarty helyzete is ilyen volt: menekülnie kellett, és bujdosása közben írta a verset. Szörnyű lelkiállapotba került, elkeseredett, kétségbe esett a kor legnagyobb magyar romantikus művésze. Erről a lelkiállapotáról leghívebben Emlékkönyvbe című verse tanúskodik.
Távollétében az emberek kezdték elfelejteni őt, kiesett a köztudatból, elszigetelődött. A költő fáradt is volt, hirtelen megöregedett, mellőzöttsége is keserűséget okozott neki. Az anyagi kényszer azonban nem engedte meg, hogy abbahagyja a munkát. Szerette volna addig kiadatlan műveit nyomtatásban látni.
Volt egy nagy munkával elkészített 3 részes költeménye, a Három rege c. hazafias allegória, amit még 1845-ben írt. Három allegóriáról, didaktikus meséről van szó, amely gyerekek számára íródott és a haza iránti hűségre, áldozatra buzdítja az olvasót.
Sikerült is kiadatnia őket 1851-ben, s B. E. grófnőnek, azaz a kivégzett miniszterelnök, gróf Batthyány Lajos nagyobbik lányának, Batthyány Emmának ajánlotta. Minden valószínűség szerint ehhez a kötethez írta az Előszó című verset verses előszóként.
A vers első sora is – „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” – erre a 49 előtti kötetre és az akkori állapotokra vonatkozik. A Három rege 1851-ben meg is jelent, az Előszó azonban kéziratban maradt, és csak a költő halála után 10 évvel, 1865-ben adták ki.
Az Előszó teli van fájdalmas, felzaklató, szuggesztív képekkel. A romantikus nyelvezetben Vörösmarty túlszárnyalhatatlan. Kései verseiben jelenik meg a legnagyobb művészi ereje (mint az Előszó vagy A vén cigány).
Egy nagyszabású vízió ez a vers, amely túlmutat a konkrét szituáción, a bukott szabadságharc miatti megrázkódtatáson és a reformkor ígéreteinek elvesztésén.
Műfaja rapszódia, típusa időszembesítő. A cím metaforikus is lehet és konkrét magyarázata is van. Az „előszó” jelentése valamilyen mű elé szánt szöveg (ez volt a költői szándék is), de lehet metaforikusan értelmezni: kifejezheti azt is, hogy a „nagy dolgok” leírása csak ez után következhet. Emellett mintha a beszéd emelkedettségét előlegezné meg vele a költő.
Romantikus pátosz, emelkedettség jellemzi a hangvételt, nagy érzelmi töltet jelenik meg a műben.
A címet és az első 3 szót leszámítva a vers csak metaforikus jelentéssel olvasható. Főleg 2 metaforatípust használ a költő, az egyik az igemetafora, a másik a pontosan meg nem határozható hasonlított hasonló. Emellett halmozza a képeket, hangképzeteket, ami nagyon zaklatottá teszi a verset.
A vers költői eszközeit főleg a sűrítés és a képszerűség határozza meg. Túlzó, érzékletes metaforák, hasonlatok, metonímiák, metaforikus szerkezetek, megszemélyesítések, ellentétek, nagyítás (hiperbola), nagyfokú sűrítettség (kötőszók elhagyása) jellemzi.
Az Előszó időmértékes verselésű, az uralkodó versláb a jambus, ötös jambusokban írta Vörösmarty.
Formailag 3 részre bomlik: a hosszabb középső részt két rövidebb szakasz fogja közre (8., 10. és 31. sor), de az időbeli tagolhatóság nem esik egybe az íráskép szerinti tagolással.
Tartalmilag 5 szerkezeti egységre bonható a vers.
- Az 1. egység (1-18. sor) a reformkor tevékeny, teremtő korszakát idézi fel, a béke, a tavasz idejét. Értéktelített állapotot látunk, ez a leírás múlt idejű.
- A 2. egység (19-31. sor) a háborút ábrázolja egy apokaliptikus méretű, pusztító vihar formájában. Tehát háború és pusztulás jött a munka eredménye helyett. Itt is múlt idő van.
- A 3. egység (32-42. sor) a jelent mutatja be, melyben az élet megállt, Isten bánatában megőszült. Itt van a vers csúcspontja. A teljes üresség érzete uralja ezt a részt: „Most tél van és csend és hó és halál.” Hangulatilag nagyon megrázó szakasz, amit a tél metafora zár.
- A 4. egység (43-50. sor) a közeljövőt mutatja be ironikus hangon, amikor majd újra jön a tavasz, de az már nem lesz igazi tavasz, mert nekünk soha többé nem tavaszodik ki. A teljes reményvesztés érződik ki ebből a részből. A természet képes a megújulásra, de a föld öreg, hiába hazudik ifjúságot, a tavasz hamis. A hiábavalóság, céltalanság érzése uralja a szakaszt.
- Az 5. egység (50. sor) a vers utolsó sora, egy fájdalmas kérdés, amely a leírásoknál hatásosabban sugallja a jóvátehetetlen befejezettséget. Ez az egy kérdés van a versben, de ez a végén magasan nyitva hagyja a verset. Nem zárja le a költő.
Egy másik felosztás a vers külső formáját követi: 3 részből áll. Az 1. rész a „Midőn” határozószóval kezdődik, s arra az időre utal, amikor Vörösmarty a fent említett három művet írta. Ez a reformkor időszaka volt, a tavasz, az alkotómunka és a béke korszaka.
Az ember munkája meghozta az eredményét, hogy termékeny békében élt az ember. Minden a jól működő társadalom képét mutatta, volt cél, feladat, remény. Mindez az embert érő üdvösségért. Amikor az ember megkapja, amit vár. Mindig nagy méretek közt keresi az emberüdvöt Vörösmarty.
A 2. részből vibrálás, reszketés, veszély érezhető ki, feszültséggel teljes hangulata van (pl. „reszketett a lég”). A költő érzékelteti, hogy van valami a levegőben, az atmoszférában, ami feszültséget hoz. Alliterációkat is találunk, pl. „szent szózat”.
A 3. rész a forradalomra utal. Egész Európa központjában volt valami izgatott megmozdulás ’48 tavaszán. Magyarok, lengyelek szerettek volna függetlenek lenni, progresszív utat járni.
A háborút a pusztító vihar kozmikus méretű, apokaliptikus képeivel, a lélegző, bömbölő, emberfejekkel labdázó vész alakjával jeleníti meg.
Őrjítő látomások ezek, melyek a magyar romantika irodalmából csak Vörösmartyra jellemzők. Ezekre a képekre jellemző az ellentétesség, a szenvedélyesség, a nagy térben való mozgás.
Az is csak Vörösmartyra jellemző, hogy hihetetlen erősek a metaforák, pl. „Emberfejekkel lapdázott a vész.” Képileg, hangulatilag az érzékszervekre hatva ezt az őrjöngő képet mutatja be látomásokon, metaforákon keresztül.
Ezek a látomások már szürrealisták (a szürrealizmus ebben az időben még nem volt sehol, egyébként a realitáson túli, a képzelet világa jelenik meg a szürrealista versekben, hasonlóan látomásszerű, álomszerű, nem valóságos képekben, mint Vörösmartynál). Ilyen szürrealista pl. a „vérfagylaló keze” kép. Ha a tűz az élet jelképe, akkor a fagyás a halálé. Vörösmarty költészetében tehát jellemzőek az ilyen túldimenzionált, túl erős képek.
Megjelenik ebben a versben egy ritkán használt költői eszköz, az ún. poliszindeton (kötőszók halmozása, folyamatos ismétlése, amivel a költő zaklatottságot fejez ki): „Most tél van és csend és hó és halál.” Ez a sor a pusztulás legtökéletesebb képét írja le néhány szóval. („hó és halál”: alliteráció) Érzékelteti az élet egyetemes megállását, a hatást fokozza az „és” kötőszó háromszori ismétlődése.
Egyszerű, lemondó, elkeseredett hangvételű: a tél a szívben, a lélekben van – és itt kapcsolódunk a jelenhez: azt hittük, a forradalom az emberüdvöt hozza el, s ehelyett a vész jött.
Megfigyelhetők képi dimenzióváltások: a kisebből egy nagyobb, egyetemesebb képbe vált ált. Előbb a megőszült föld képe jelenik meg, majd Istené. Az Isten bánatában őszült meg: azért, mert elborzadt azon, hogy az általa teremtett világ mennyire rossz lett, hogy az ember öli embertársait.
Az első részben az igés szerkezetek a szépet-jót sejtetik: értéktelített az első rész. A 2. részben fájó, felzaklató képek szerepelnek, értékvesztés történik: „A szellemek világa kialudt”, „a nagy egyetem megszűnt forogni”, „meghervadt az élet”, ezek mind negatív szerkezetek.
Az utolsó részben, amely formailag is elkülönül, a költő a közeljövőt mutatja be félelmetes iróniával. A természet újra kizöldül, jön majd a tavasz, de ez nem lesz valódi tavasz. A visszatérő tavasz hírére az agg föld, a „vén kacér” virágok bársonyába öltözik és jókedvet tettet. Ez hamis ünnep, mert az ember számára nincs megváltás, nincs új tavasz.
Az utolsó sor egy megválaszolhatatlan, fájdalmas kérdés: hová lettek a boldogtalan fiak? Vajon kikre gondolhat Vörösmarty? Petőfiről, Kossuthról, Batthyányról és a hozzájuk hasonló nagy emberekről van szó. Fájdalmas számonkérés ez, a költőnek fájt a szíve a nagy magyarok miatt.
Ilyen képeket csak Vörösmarty tudott teremteni, mint pl. hogy jó kedvet és ifjúságot mutat az agg föld, a vén kacér – de kérdezzétek meg, hová tette boldogtalan fiait? Szembesítsétek az agg földet ezzel a fontos kérdéssel.
Tehát a kérdések kérdésével végződik a költemény, így értelmezés szempontjából nyitva marad.
Részletesebb elemzés ITT
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
