Janus Pannonius: Búcsú Váradtól (elemzés)
A vers beszélőjében egymásnak ellentmondó érzéseket ébreszt a búcsúzás, ez adja meg a vers alaphangját. A búcsúzás ugyanis összetett érzés: vannak kedves emlékek, amelyek visszatartanák az embert, és vannak remények, a jövőtől várt élmények, amelyek távozásra késztetik. Ezért a búcsúzás egyszerre izgalmat és szomorúságot is rejt.
Ez a kettősség jellemző a vers hangulatára is. Sajátos feszültséget teremt az az ellentét is, amely a vers formai zártsága és a lírai én zaklatott, türelmetlen lelkiállapota között érzékelhető.
Zaklatottságát jól jelzi az, hogy egyrészt a szívének kedves tájra emlékezik, amelytől el kell válnia, másrészt türelmetlenül várja, hogy megérkezzen oda, ahová mennie kell. Ugyanakkor nem szomorúan megy el: egyrészt köti Váradhoz a sok emlék, meg azok a dolgok, amelyek neki fontosak, de amarra, a cél felé is húzza valami.
Tulajdonképpen az egész mű ellentétekre van felépítve: különböző motívumok és értékek szembenállására.
A vers 7 egyforma felépítésű versszakból áll, amelyek 11 szótagos, gyors, pattogó ütemű sorokat tartalmaznak. A versszakok kompozíciója zárt; az egyes strófák felépítésében a búcsúzás-visszatekintés-előretekintés szerkesztési elv érvényesül.
Az utolsó sor minden strófában a refrén: „Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk!” Ez a refrén sürgetést, türelmetlenséget fejez ki. Minduntalan figyelmeztet, hogy menni kell. Azt is megtudjuk belőle, hogy a költő nem egyedül utazik, hanem társaival.
A strófákon belül ellentétező szerkesztés érvényesül, amelyet a tér-idő viszonyok határoznak meg.
A jelen, a jövő és a múlt idősíkjai folyamatosan keresztezik egymást. A lírai én visszasírja a múltat, kedves emlékei elérzékenyítik, ugyanakkor izgatottan várja a jövőt, amelytől sokat remél. Ez a kettősség a jelenbeli lelkiállapotát szomorkássá, mélabússá teszi.
Tehát az utazás során térben eltávolodunk Váradtól, időben pedig a jövő irányába mozgunk. Az emlékezet azonban épp ezzel ellentétes utat jár be: a múltba tekint vissza, a Nagyváraddal kapcsolatos emlékeket idézi fel. Ez a sajátosság Petrarca szonettjeiben is előfordul.
A vers műfaja propemptikon (görög szó, jelentése: „útnak indító”), azaz búcsúvers, vagyis egy alkalmi költeményről van szó.
A búcsúvers gyakori műfaj a népköltészetben; témája egy szeretett személytől vagy helytől való elválás. Az antikvitásban egy nagyobb mű részlete vagy önálló mű is lehetett, és a középkori lovagi költészetben is megjelent.
A reneszánszban több változata alakult ki. Magyarországon különösen a kuruc kor irodalmában volt népszerű műfaj, de korábbiak is vannak, pl. híres magyar búcsúvers Bornemissza Péter Siralmas énnéköm című műve és Balassi Bálint Búcsúja hazájától (Ó, én édes hazám...) is.
Az első 3 versszak lefesti a Nagyvárad környéki téli tájat, amelyet elhagyni készül a költő. Két folyót említ meg: a Köröst, amelyet el kell hagynia, és a Dunát, amelyhez siet.
Itt kell megemlítenünk, hogy az irodalmi hagyomány szerint a Búcsú Váradtól az első tájleíró vers a magyar költészetben. Janus Pannonius nyelvi eszközökkel mutatja be a térbeli elemeket és viszonyokat.
Érdekes a látószög kérdése, mivel attól függ, hogy a lírai én már úton van vagy még az indulás előtti a vers beszédhelyzete. Ha abból indulunk ki, hogy a vers végén szerencsés utazásért könyörög, akkor valószínűleg még indulás előtt van, bár ez a versből nem derül ki világosan.
A következő 4 strófában Nagyváradnak azokról az értékeiről emlékszik meg, amelyek itt marasztalnák, és mivel nehéz itt hagyni őket, szomorúvá teszik a búcsúzást. Kedves emlékektől kell elszakadnia a költőnek.
Az 1. versszakban az utazást megnehezítő mély hó, ködös fagy a lírai én szorongását, félelmét fejezi ki (mély hó, szürke suly, ködös fagy). Kellemetlen dolog télen utazni, de muszáj, mert a Dunához (nyilván Budára, a királyi udvarba) hívták, s ez a meghívás parancs, engedelmeskednie kell a parancsnak.
A táj nemcsak valóságos látvány, hanem lelki táj is, belső táj, amely a költő lelkiállapotát érzékelteti.
A 2-3. versszakban feloldódik a szorongó hangulat. A kemény fagy már nem akadályozza az utazást, hanem még segíti is: nyáron ez a hely ingoványos, lápos, járhatatlan; a befagyott vízen könnyebben, gyorsabban át lehet kelni, hiszen a szánt átrepítik a folyón a lovak, míg csónakkal menve evezni is kell, és az hosszadalmas volna.
Számos ellentétes motívum érzékelteti a feszültség oldódását: folyó-jég, csónak-szán, nyár-tél. A félelem elszáll, helyette vidám, derűs, reménykedő lesz a vers hangvétele. A refrén pedig tovább fokozza ezt az érzelmi tartalmat. A lovak olyan gyorsan vágtatnak, hogy a lírai én úgy érzi, valósággal repül a célja felé.
Az utolsó 3 versszakban jelennek meg azok az emlékek, amelyek visszahúzzák a költő szívét Nagyváradra, s megnehezítik az elválást. A 4. versszaktól kezdi el felsorolni azt, hogy mi mindent hagy itt. Pl.:
- a 4. strófában megidézett gyógyforrások: „Hőforrás-vizeink, az Isten áldjon, / Itt nem ront levegőt a kénlehelet”. A tiszta levegő, tiszta víz értékként való felsorolásának az is oka lehet, hogy Janus Pannonius tüdőbeteg volt, s talán jót tettek neki ezek a tiszta vizű forrásvizek, amelyek nem kénesek.
Ezután jönnek a püspöki város nevezetességei:
- az 5. strófában magasztalt könyvtár (Vitéz János nagyváradi humanista könyvtáráról van szó, amely gazdag könyvgyűjteménnyel rendelkezett): „Könyvtár, ég veled, itt a búcsúóra, / Híres könyvei drága régieknek.” Tehát kedvenc könyveitől, a régiek műveitől búcsúzik.
- a 6. versszakban említett arany királyszobrok: „Isten áldjon, aranyba vont királyok” (Szent István, Imre herceg és Szent László arannyal befestett reneszánsz bronzszobra, amelyet a Kolozsvári testvérek készítettek és a nagyváradi székesegyház előtt állt).
- az utolsó versszakban Nagyvárad patrónusa, a „rőt fegyvert viselő lovas király”, Szent László, akit a lovagkirályként ismerünk: „S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben”.
Ezekben a strófákban az utazásra biztató refrén ellentétben áll a strófák tartalmával, amelyek felidézik a nagyváradi élményeket, s a lírai énben nosztalgiát ébresztenek, megnehezítve a várostól való elszakadást. A humanista ember értékrendje is megjelenik bennük: mit tart fontosnak, mitől fáj elválnia.
A könyvtárat egyébként némileg túlozva (azaz a hiperbola eszközével élve) mitológiai utalásokkal magasztalja fel mint a műveltség és a művészet fellegvárát: „Már Phoebus Patarát elhagyta, s itt él”.
Phobeus (görög nevén Phoibosz) Apollón egyik neve. Janus azzal akarja érzékeltetni a nagyváradi könyvtár jelentőségét, hogy azt írja, Apollón, a költészet és a művészetek istene Patarából (amely Apollón-kultuszáról híres kis-ázsiai város) Nagyváradra költözött. Sőt, még a Múzsák is elhagyták a Delphoi melletti, Apollónnak szentelt castaliai (kasztáliai) forrást, és mind ide gyűltek.
De nemcsak a kultúra, hanem a történelmi hagyomány is megjelenik: a 6. strófában Janus az „aranyba vont királyoktól” búcsúzik, akiknek „még a gonosz tűzvész sem ártott”.
A „szent királyok” (I. István, Imre herceg, I. László) szobrát nem rongálta meg sem az a tűzvész, amely a székesegyházat megtámadta, sem a későbbi falomlás nem sértette. Janus büszke arra, hogy e királyoknak a tűz sem tudott ártani. A szobrok egyébként 1360-65 között készültek.
Az utolsó sorokban a költő Szent Lászlóhoz könyörög mint pártfogóhoz, hogy segítse az utazás során. (Nem egy istenségtől kér segítséget, hanem a lovagkirálytól, aki hasonló értékrendet képviselt, mint ő: tisztelte a művészeteket, a tudományt stb.) Ez a segélykérő fohász visszahozza a vers elejének szorongó hangulatát.
„Hős, ki bárdot emelsz a jobbkezedben”, szólítja meg Szent Lászlót a lírai én. Ez a sor egy középkori mondára utal.
A monda szerint amikor a székelyek a tatárok ellen harcoltak, egy hatalmas alak jelent meg köztük csatabárddal, és eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Ekkor László király már nem élt, de bebalzsamozott testét verítékben úszva találták koporsójában, a nagyváradi székesegyházban. (Ezt a mondát Arany János is feldolgozta, betétként szerepel a Toldi estéje 5. énekében.)
Részletes elemzés a versről ITT olvasható.
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
