Csokonai Vitéz Mihály: Konstancinápoly (elemzés dióhéjban)
Voltaire egyházellenessége jelenik meg a versben, de Csokonai úgy írta meg, hogy akik olvassák, azok el tudjanak vonatkoztatni a saját vallásuktól és végiggondolják a saját vallásukat.
A költő azért hitt Istenben, csak az egyházzal és a babonával szemben voltak fenntartásai: „Denevér babona! bagoly vakbuzgóság”. Az elvakultságra, a butaságra, a babonára megvetéssel gondol.
Úgy érzi, az aktív, tevékeny, szorgalmas, de buta embernél rosszabb nincsen, és ez a társadalom minden rétegére érvényes: királyok, katonák, és a nép is tartalmaz ilyen embereket.
Csokonai megrója azokat, akik az utolsó falatjukat is átadják az egyház javára. „Kikapván éhhel holt kicsinyje szájából / A szent névre vágyó, balgatag anya is, / Hogy tudjon mit rágni dervised foga is.”
Nem tetszik ez a vakbuzgóság Csokonainak, ez a saját emberi értékeinknek a semmibevevése. Az, hogy valaki elveszi önmagától, gyerekeitől az ételt és az egyháznak adja.
Retorikai elemekben bővelkedik a vers: kérdések, sóhajok, felkiáltások, letorkolások vannak benne.
Az elején tájleíró, piktúra jellegű részt találunk: távolról, a tenger felől közelítve mutatja be Konstantinápolyt. Előbb a város utcáin kalauzolja végig a Múzsát, aztán a szultán háremébe is benéznek. (Ebben a részben megjelenik egy csintalan, pajzán metafora: a dáma-bibliotéka). Kilépve a hatalmas mecseteket szemléli a költő csodálkozva.
Ezután elmélkedő, szentencia jellegű rész következik. Bár a mohamedán vallást kritizálja, néhány utalásból (pénteki böjt, harangozás) tudjuk, hogy a kereszténységre is gondol.
A vers csipkelődő, szellemes, gunyoros és optimista. A végén a költő azt a hitét fejezi ki, hogy a felvilágosodás győzni fog a babona, butaság, elvakultság felett. Ennek a boldogabb kornak az eljövetelét azonban nem rövid távon remélte, hanem néhány évszázad múlva.
Részletes elemzés ITT olvasható.
További verselemzésekért kattins a Tartalomjegyzékre!
