Az ókori görög költészet

Az i.e. 7-6. század volt az ókori görög dalköltészet virágkora.

Miért virágzott fel a költészet?

Ekkoriban sok változás történt az eposzok korához képest. Ezek a változások főleg társadalmi okokra, a közösségek felbomlására vezethetők vissza. Ennek következtében a múlt hősei és a közösségi témák háttérbe szorultak.

A költők egyéni érzésekről kezdenek beszélni, szerelemről, vágyakozásról, sikerről, sikertelenségről. A múlt felidézése helyett a jelen világa lesz a témájuk, s az epika helyett a líra kerül előtérbe.

Az életművek, sokszor a versek is töredékekben maradtak fenn.

A görögön kívül ismerünk még óegyiptomi himnuszokat is.

Mi jellemzi az ókori görög költeményeket?

Jellemző a műfaji sokrétűség. Szerelmes versek, bordalok, bölcselkedő epigrammák, gúnyversek egyaránt születtek.

A költemények terjedelme rövidebb lett, formája változatosabb. Változatos ritmusmegoldások születtek. A szerelemről, ellágyulásról, fájdalomról szóló verseket, dalokat egy líra nevű hangszerrel kísérték. Jellemző volt még a fuvola is.

Az egyik sorfajta, a hexameter kezdett unalmassá válni, így kialakult egy másik, az ötmértékű pentameter sor. A kettő ötvözetéből pedig megszületett a disztichon (két verssor, amely mindig egy hexameterből és egy pentameterből áll). A görög költészetben ekkoriban minden olyan költeményt, amit disztichonban írtak, elégiának neveztek.

A legfontosabb költők:

a szerelmes verseiről ismert Minermosz
a bölcselkedő írásokat, epigrammákat alkotó Szolón
a gúnyverseket író Arkhilokhosz (a iambosz megteremtője)
a bordalaival híressé vált Alkaiosz (akinek később Horatius lett a követője)
az idő múlását megéneklő Anakreón
és a szerelem nagy költőnője, Szapphó

A déli népek (görögök, olaszok, spanyolok) nagyon felszabadultan élnek, és ez a szabadság érződik a költészetükben. Minél északabbra megyünk (angolokhoz, finnekhez), annál borongósabb, ködösebb, szomorkásabb az időjárás, ezért a költészet is más. Az északi népeknél nem születtek olyan vidám, felszabadult szerelmes versek.

Az első költő, aki nő volt

A nők közti szerelmet dicsőítő Szapphó Leszbosz szigetéről származott (innen ered a leszbikus szavunk), és aiol nyelvjárásban beszélt a szerelemről. Kislányát Leonisznak hívták, bátyja Egyiptomban szerelmes lett egy örömlányba, és vele maradt.

Szapphó arisztokrata volt, mint Alkaiosz, akinél két évvel fiatalabb. Egy leszboszi nőegylet vezetője volt, ahová Alkaiosz családjának nőtagjai is jártak. Amikor Attikában (Athénben) élt, csak barátnőivel találkozhatott. Szigorúan alá volt rendelve férjének és felnőtt fiának.

A „tizedik múzsának” is szokták nevezni. I. e. 568 táján halt meg Leszbosz szigetén.

A költőnő egy verse

Szapphó Aphroditéhoz című himnusza a líra műnemébe tartozik. Tárgya egy kérés megfogalmazása. Emelkedett, ünnepélyes, magasztos, fenséges hangvételű. A címzés nem földi személyhez szól: az istennőhöz fohászkodik, akitől segítséget, támaszt kér.

Verselés tekintetében az ún. adoniszi sort alkalmazza, amely tulajdonképpen egy csonka szapphói sor. (A szapphói sor szerkezete: trocheus – trocheus – daktilus – trocheus – trocheus/spondeus. Ritkán áll önmagában, 3 szapphói sort követ egy rövid adoniszi sor, s együtt alkotják a szapphói strófát. A magyar irodalomban is megjelenik ez a versforma pl. Berzsenyinél.)